A kezdet

Sajószentpéter Borsod vármegyében a kereszténység felvételekor nyerte nevét. Miskolctól északra a Sajó folyó két partján, a kies fekvésű Bükk-hegység végnyúlványát képező Nagykorcsolyás magaslat közvetlen lábánál fekszik. A határában talált kora vaskori, szkíta, kelta és avar kori leletek utalnak a történetírás előtti korokban itt élőkre. A környező erdők, valamint a folyó adta lehetőségekkel élve a város hamar a környező települések fölé nőtt, valósággal feje volt a vidéknek, mint Szent Péter az apostoloknak. Valószínű, hogy a „Szent Péter” rész innen eredhetett, a „Sajó” pedig a fekvéséből adódhat. Szent István király törvényében úgy rendelkezett, hogy tíz falu népe építsen templomot, és ezt lássa el földdel, szolgával és állatokkal. A leírások szerint a falusi templom a XI. században többnyire fából ácsolt, sárból rakott, paticsfallal felépített, egy-két szoba nagyságú kis építmény volt. Később a XII – XIII. században a szilárd építési anyagoktól függően megjelentek a kőből, téglából épült emelt templomok is, sok esetben torony nélkül is. Valószínűleg a fentebb említett törvény szerint itt, Sajószentpéteren építették meg a templomukat egy kisebb domb tetején a helyiek a környező településekkel közösen. Azt, hogy fából ácsolt vagy sárból dagasztott templom volt-e, az nem tudható. Viszont a Szent Péter és Pál apostolokról elnevezett prépostság pompás kőből rakott temploma biztosan itt állott réges-régen, aminek a romjai még ma is láthatóak a legújabb ásatások folytán. Pyrker János László egri érsek 1829. május 17-én tett hivatalos látogatása jegyzőkönyvében az addigra már romos prépostsági templom egykori fényességéről, nagyszerűségéről ír: „… régi, fennáll már 1332-ben, a Pápai Tizedlajstrom tanúskodik erről, s kivételezett és virágzó volt…”. Ez a feljegyzés azonban nem írja, hogy hol is állt. A hagyomány alapján Csurgay, Sajószentpéter első monográfiájának szerzője a mostani templom helyével szemben lévő dombot jelöli meg. Szlancsik helybeli plébános 1769-ben arra emlékeztet, hogy a régi kassai templom mintájára épült. 1796-ban Greskovits helybeli plébános régi, de nem dátumozott iratok feljegyzése közben tanút nevez meg aki, ezen templom leégése után csengőt talált a hamuban. A feljegyzés szerint ugyanezen tanú a tűzvész előtt látta az atyák gyóntató székét, az oltárt, a stallumot és a kriptát is. A kriptát a helyiek is ismerik, és az érsek is ír róla: „…A fent jelzett hagyománnyal egyértelműen hozzáteszi, hogy e templomnak a szörnyű veszedelemből itt eltemetett halottak csontjaival telt üregei, illetve kriptái emlékezetesek.”.

A monostor

Egy terjedelmes monostorról is említést tesznek a régiek, ami a Szent Péter templom mellett állt. Romjainak kövéből épült a mostani templom. A monostorra nézve nincs megbízható adat, hogy világi papok, vagy szerzetesek prépostsága volt-e, bár a monostor léte az utóbbi mellett szól. Fényes Elek 1851-ben a helybeliek közlése alapján azt állítja, hogy „hajdan Szent Péteren a templariusoknak klastromok és templomok volt az országúttól délre eső dombon”. Kandra Kabos is úgy tudja, hogy „Szentpéteren hajdan keresztesek voltak meghonosulva”. Ellenben az egri érsekség 1861. évi névtára „hitelt érdemlő hagyomány” alapján arról tudósít, hogy világi papok prépostsága volt. Ezzel szemben Pyrker érsek, jegyzékében ezt jegyzi le: „semmiféle szerzetesház nincs a plébánia területén”. Egyrészről ismeretes, hogy a templomos lovagrendet a pápa 1312-ben törölte el, ez magyarázná a klastrom életének megszűnését. Másrészről lehetett a bencéseké is, akik mint ismeretes a keresztény hitre térítést vállalták magukra az államalapítás követően, de az egy-két nemzedék alatt felnevelődött hivatásos falusi papság után visszavonultak. A legfrissebb kutatások a pálosrendi szerzeteseket esetleges ittlétét is kizárja, legközelebb Sajópetrin találtak rájuk valló ajtó feletti szemöldökkövet (Petri a Péter latin szó birtokos esete, egyes dokumentumok tévedésére ez már majdnem lehetséges ok).

A fejlődés útján

Régen a falu települési központja a templom volt, vele szorosan összetartozott a fallal vagy kerítéssel övezett temető, cinterem. Tehát a régi templom köré épült ki az akkori város nagy része, észak felé elnyúlva, erre a dombtól nem messze volt a piactér is. Az akkori város, remek földrajzi fekvését kihasználva szépen virágzott és fejlődött. Az 1240/41-es tatárjárás sem tudta megtörni a település fejlődését. Ebből az időből egy sírhalmot is találtak az ásatások során a temetőben a Szent Péter templommal szemben.
A város nevét az Árpád-kor végén, 1281-ben említik meg először írásos történelmi emlékeink, Szent Péter – faluként (latinul villa Sancti Petri). Később jelentékeny helységgé válik, ahol már 1293-ban vásárokat tartanak, valamint rendeleteket hirdetnek ki. Akkori pápai tizedlajstrom szerint Borsod vármegye 91 plébániája között a harmadik helyen állt, mint akinek plébánosa 28 garas tizedet fizetett. Az Anjouk idejéből a településre vonatkozó írásos történelmi emlék nem maradt fenn, csak az tudható, hogy királyi birtokként jegyezték. Majd 1403-ban ismét felbukkan a település neve, egy helyi és egy királyi rendeletben. A helyi rendelet egyben a legrégibb sajószentpéteri írásos emlék, melyben kinyilvánítják, hogy elegendő bor terem a település határában, ezért idegen bort nem fognak megtűrni a városban. A másikban, pedig Zsigmond király fontos kiváltságokat adott a városnak, az adó- és vámfizetési kötelezettség alóli feloldozást. 1429-ben egy Demeter nevű városi főbíróról tesznek említést az írások. A település 1438-ig a diósgyőri várhoz volt csatolva, azonban ekkor a dédesi várhoz csatolták és a Pálóczi család birtokába került. Pár évvel később már az 1446-ban kapott rangja szerint mezővárosként jegyzik. Hosszú időn át a megyei közgyűlések és törvényszékek színhelye volt.

Az új templom

Ekkora kitűnt, hogy a mezővárosnak és filiáinak kicsiny a meglévő temploma, ezért a század közepe táján a város bő anyagi kereteit kihasználva a város közepén, a piac téren egy minden igényt kielégítő templomot kezdtek építeni. Az ismeretlen építő tervében egy, egy hajós gótikus stílusú templomot rajzolhatott meg, kevés reneszánsz vonással. Ebben az időben Európában már a megjelent reneszánsz stílusban kezdtek építkezni, hozzánk azonban minden építkezési stílus százados késéssel érkezett, ezért építkeztek gótikus stílusban. A helyi építményekhez képest méretei impozánsra sikeredtek, a hajó 32 m hosszú, 8 méter széles, 8,2 m magas és kelet-nyugat irányú. A sokszögű keleti végében volt az oltár, valamint a még épen maradt gótikus, halhólyagmintás ablakok. Kívülről ezt a részt 6 darab, hármas tagolású támpillér erősíti. Az ugyancsak vaskos támfalakkal erősített közel 35 m magas tornya nyugatra néz. A népi szájhagyomány a cseheknek tulajdonítja a templom építését, amint azt más régi templomok esetében is tapasztalhatjuk. A történelmi valóság ellentmond ennek, mert a XV. században a csehek, vagy husziták nem építőként, hanem pusztító hadak módján jártak Borsod vármegyében. Komáromy József egyik tanulmányában némi fény derül erre a problémára. Az író feltételezi egy még ismeretlen észak-magyarországi kőfaragó műhely létezését, melynek a mesteri szerinte csehek: „ezen túl pedig okiratokkal mutatható ki a kutnáhorai cseh kőfaragó mesterek és legények idáig való vándorlása …”. Elképzelhető tehát, hogy a Zsigmond és Mátyás korabeli helyi építkezéseken ily módon hagyták kézjegyüket a csehek, akiket a szájhagyomány még ma is emleget.
Azonban a XV. század közepén a husziták feldúlták és lerombolták a várost. Valószínűleg az 1465-ben II. Pál pápa által hirdetett keresztes hadhoz csatlakozó, a pápa által felbuzdított Mátyás elleni huszita megtorlásnak esett áldozatul a város. Az elnéptelenedés elkerülésére, 1466-ban Mátyás király engedélyt adott a terület akkori birtokosának, Pálóczy Lászlónak a város és környéke benépesítésére. Ekkorra már jelentős kereskedelmi út vezetett át a városon. A régi (Szent Péter) templomot megrongálták a husziták, az építés alatt álló vagy már felépült új templom különösebb sérülés nélkül átvészelte a pusztítást. Ettől az időtől kezdik Sayo Zenth Peter néven emlegetni. A város újra megsínylette a viharos magyar történelem viszontagságait, de tovább virágozva folytatta tovább az életét. 1516-ban Demeter egri kanonok Szent Mihály főangyal és Szent Demeter oltárát alapította az új templomban.

A reformáció hatása

Az évszázad közepére erőteljesen legyengült Eger katolikus hatása, a török fenyegetés ellenben megnőtt. Igaz a város török megszállás alá soha nem került, csak hódoltság alá. Kisebb-nagyobb fosztogatások történtek, hogy az elrettentés eszközeivel kényszerítsék a lakosságot a behódolásra és a rendszeres adófizetésre. Ekkortájt mindkét templom elhagyatottan romosodott. 1555-ben a mezővárost megrohanták a törökök, lakói közül 115 embert elvittek, valamint említést tesznek a Kiskassa utcáról, ami a régi prépostsági templom utcája volt. Ugyanebben az esztendőben, a megyében elsőként már önálló református egyház működött itt. Ez a két, korán protestánssá lett nagybirtokos földesúrnak, Perényi Péter abaúji valamint Bebek Ferenc gömöri főispánnak tulajdonítható, akik alatt a borsodi főesperesség falvainak fele még a XVI. század közepén előbb lutheránussá, majd rövidesen kálvinistává lett. Szigethy Ferenc tanulmányában így jegyezte le: „ Ez a Túróczy Pál volt, az aki az 1560-as évek valamelyikében összes híveivel, ő maga és Sajószentpéternek egész lakossága egy nap alatt áttért a református vallásra”, csak később derült fény egy, az idézetben található tévedésre. Miszerint névelírás történt, nem Turóczy Pál, hanem Thuri Farkas Pál volt a neve a reformátornak. Az Õ vezérletével vették birtokukba a helybéliek a Piac téri templomot. Így a városnak ismét csak egy kicsi, ráadásul romos római katolikus temploma lett.
Nem sokkal később 1566-ban a tatárok kirabolják a helyi vásárt, és feldúlják a várost, valamint felégetik az akkoriban már csak Puszta Templomként emlegetett prépostsági templomot. A XVIII. század közepéig a várost csak reformátusok lakják, egy-két család kivételével. A XVII. század elején a protestáns Rákóczi fejedelmi család lett a mezőváros birtokosa, a prépostság javait ők adták át a reformátusoknak. Állítólag a Kiskassa utca, az Egres, Kopaszföld, Cseb, Szolgai és Kisfalud nevű puszták voltak a prépostság birtok részei. A régi menház nyomai a Rákócziak idejében eltűntek, a Kiskassa utca körkénye vásártér lett egészen a XX. század közepéig. Ekkor töltötte be a város a Borsod vármegye megyeszékhelyének szerepét is 1606-tól egészen 1647-ig, majd járási székhellyé vált egészen 1950-ig. A reformátusok egyházi könyve szerint 1684-ben a parókiát, valamint az iskolát is bevitték a városba a Kiskassa utcából.
1706-ban, a szécsényi országgyűlés időpontjában a reformátusok nemcsak az elhagyatott prépostsági Puszta templomot rongálták meg nagyon súlyosan, hanem a birtokukban lévő régi plébániatemplom magas tornyáról is leverték a katolikus eredetre valló keresztet. A Rákóczi szabadságharc leverése után, a családtól elkobzott birtokokat egy ideig a kincstár használta, majd a XVIII. század első felében gróf Szirmay Tamás sárosi főispán vásárolta meg. 1746-ban a mezőváros lakossága túlnyomóan református: a 218 házban lakó reformátusok mellett csak 8 házban laktak katolikusok.

Az iskola

Az első megmaradt latin nyelvű feljegyzést Greskovits Ignác plébános készítette, „örök emlékezetül”. Egy Kulin Mihály nevű 60 éves református tanút nevez meg, aki azt állítja, hogy az apja a városon kívüli elhagyatott templomépület egy részébe járt iskolába. „… és később, a kurucok idejében kerültek be az iskolákkal a városba, így ez a Kulin…”. Valószínűleg 1703 és 1711 között lehetett ez az iskolába járás. Az iskola pedig a középkorban szokásos plébánia iskola kései továbbtengetése lehetett, szükségből a romok között. Ezzel ellentmond a fentebb említett reformátusok egyházi könyve. 1810-ben már kőből épített, és zsúppal fedett iskola állt a plébánia területén, amelyet 1813-ban fejeztek be Fischer István egri érsek költségére. A körülbelül 40 fős tantermen kívül, egy mellékszobából, egy konyhából és egy kántortanítói szobából állt. 1817-ben a plébánia hívei a kegyúr adományából, valamint a temetői széna árából istállót és ólat építettek a belterületére. Ekkoriban az iskoláskorú 53 gyermekből, csak 38 járt iskolába. A plébános számon tartotta a tanulásban való előrehaladást, valamint hitoktatást is tartott. Később átépítették, az 1950-es években is még iskolaként funkcionált. Napjainkban is áll, de már, mint a helyi temetkezési vállalkozó telephelyeként.

Az új kegyúr

1755-ben az új kegyúr ifjabb Szirmay Tamás a református egyháztól visszavette a kétszáz évvel korábban birtokukba jutott egyházi szőlő- és malomjövedelmet, elhatározta, hogy katolikus templomot „fundál” és visszaállítja a katolikus plébániát. Egy év múlva, 1756-ban hatalmas tűzvész pusztított, a város nagyobb része a prédikátorházzal együtt a lángok martaléka lett, úgymint az iskola, a kántor háza, valamint a református templom is erősen megrongálódott, a harangok félig megolvadtak. Az ezt követő gyökeres helyreállítás során a reformátusok eltávolították a gyóntatószéket, a sekrestyét átalakították levéltári helyiséggé, a mennyezetet egyforma medalionos díszítésű kazettákkal állították helyre. Árkádos fa toronysisakja is ekkor készült, hagyma alakú kupoláját rézzel fedték be. A nyugati, homlokzat előtti tornyát rézsútos támpillérekkel erősítették meg. A teljes helyreállításhoz két teljes esztendő kellett, és 2800 Rhénus Forintba került. Ezért a reformátusok kérésére Szirmay a malom szombati vámbevételét a felújításra fordította.
Előbb uradalmának központjában Szirmabesenyőn, majd 1763. február havában Szentpéter mezővárosában is templom építését, plébános bevezetését kezdeményezte Eszterházy Károly püspöknél. A püspök hozzájárulásával az új templom alapkövét a prépostsági templomrom mellett 1763. július 5-én rakták le, építése 1765-re befejeződött, titulusa Szent István király lett. Kőből építették a hajót, de zsindelytetővel fedték be, és csak díszül szolgáló kicsiny fatornyot építettek hozzá. A három harangnak külön haranglába volt. A legkisebb harang 1763-ból való, ajándékozójáról nincs feljegyzés, csak a rajta olvasható latin felirat ismeretes. Ez volt az első visszahívó szó az elhagyott akolba. Egy nagyobb harang a kegyúr adománya 1770-bõl, eredetileg Szirmabesenyőre készült. A legnagyobbat a hívek adományaiból öntötték Májer Mátyás plébános idejében 1784 és 1796 között. 1763-ban a plébániát is visszaállították, Szlancsik György plébánost 1763. augusztus 7-én vezették be. Az első helyi népösszeírás 1766-ból származik, amely megsárgult papír lapjai szerint 385 katolikus hívő él a városban. 1781-ben „az hajdani prépostsági templomnak kőfala némely résziben még most is feláll s azon régi templom kőfalából új haranglábnak kő fundamentomát mostani plébános Budinszky Pál építtette.”.
1783-ig kitûnt, hogy a kegyúri ajándék új templom a mezőváros és 16 filiája 767 katolikus hívőjének kicsiny. Valamint kitűnt, hogy a hozzá nem értő kezek munkája által sebtében 2 év alatt felépített templom életveszélyes. Tetőzete beszakadt, a padlástér veréb tanyává vált. A további elhanyagolódás miatt teljes újjáépítést igényelt. Tehát vagy a romlott állapotú Puszta templomot kellett volna helyre állítani, vagy egészen új templomot építeni. A helyi hívők a Puszta templom felújítását tartották az olcsóbb megoldásnak. Azonban az új kegyúr Szirmay József visszariadt a várható költségektől, ezért lemondott a kegyuraságról. 1785-ben újabb helyi lélekszám-összeírás volt, mely szerint 311 hívõ él a városban. Csökkenő létszámú hitközösség. 1787-ben a püspök utasítására a miskolci Klier Vencel építésztől tervrajzot és költségvetést kértek, de miután sem Szirmay, sem Aspremont – aki már 1801-tõl végrehajtás folytán a város egyik felének a birtokosa lett -, sem pedig a vallásalap nem volt hajlandó biztosítani a várható költségeket, így a tervezett új templom nem épült fel. Így 1801-tõl 1807-ig a volt katonai kvártélyház két kis szobájában tartották az istentiszteleteket. Aspremont ezt a házat is megvásárolta, az egyházat pedig a helyiségek kiürítésére kötelezte.
Ebben a szorongatott helyzetben is volt remény, 1807-ben Fuchs Xavér Ferenc érsek magára vállalta az 1765-ben épített és korán összedőlt templom helyreállításának költségét. Példájára Szirmay is adott némi hozzájárulást, de már nem, mint kegyúr, hanem mint földbirtokos. A felújított sekrestyében már 1807 szeptemberétől misézhettek a hívők. Ezután Pölth János miskolci építész vezetésével építették újjá alapjaitól a szentély hasadozott falait és a hajót is, nagy részben. Ugyanakkor lebontották a prépostsági templom szentélyét, köveit az építkezésnél felhasználták. Az első temetőkertbeli kereszt 1810-bõl származik, fából készült pléh-korpusszal. Ez valójában vaslemez volt, melyet Demeter István plébános megtalált. Bár Pölth szerint a felújított templom legalább hat évtizeden át kitart, még sem lett igaza. Már 1821/22-ben újabb kényszerű és gyökeres restaurálásra volt szükség, melyet Váczy István miskolci építőmester hajtott végre. Helyreállította az újra beszakadt tetőt, újjáépítette, és némileg bővítette az egész hajót és a homlokzatot. A templom az újra építés ellenére magán viseli a copfstílusra jellemző merev szabályosságot és a hideg pedánsságot. Szabályos téglalap alapú 6,15 méter magas hajó, 3 telt felülről kicsit megnyomott félköríves ablak, valamint a 3,5 méter magas szentélyt körbefogó 2,3 méter magas fél kupola. A két hosszanti irányú oldalán, az oldal két végéről induló és középen oszlopot formáló oldalboltív látható. Sajnos az nem tudható, hogy a homlokzat miképpen is nézhetett ki az új torony építése előtt. Az új templomot már 1835. augusztus 21-én kirabolták, elvitték az egyházi ruhákat. 1839 és 1841 között Zibritzky Pál rozsnyói építőmester új cseréppel fedett párnatagos sisakú, körülbelül 30 m magas tornyot épített. Õ építette a mai sekrestyét, javította a karzatot. Figyelemre méltó a torony homlokzati kiképzése. A plébánia épület 1814 és 1816 között épült a kegyúr költségén, szilárd anyagokból, zsindelyfedéllel. A melléképületek 1822-23-28-ban készültek, részben az akkori kegyúr, részben a lelkész, részben az egyházmegye költségére. Ezek egyikét egy rosszakaró 1823-ban porig égette.
1843. szeptember 5-én leégett a város nagy része, körülbelül 300 ház, köztük a paplak is, de a templomot nem érte károsodás. Ahogyan a szabadságharc viharos csatái is elkerülték a várost. A katolikus plébános vezette akve szerint, mindössze két halottja van a városnak a harcok ideje alatt, nem helybeliek. Egy gyalogos és egy huszár, akik a korábbi sebeiktől itt véreztek el. Ekkoriban a sajószentpéteri préposti címet Danielik János egri kanonok viselte. 1850-ben Kovács Mihály festőművész elkészítette az oltárképet, melynek tárgya a templom titulusához igazodva: Szent István felajánlja az országot. 1851-ben Bauer György szobrász új tabernákulumot, és hat gyertyatartót készített, az aranyozásukat Kovács Ferenc képíró végezte el, ezek ma is láthatók a szentélyben. A padok, a szentély, valamint a szószék díszítése már barokk stílusban történt. Az 1857-es Egri főegyházmegyei Schematismus szerint az új alapítástól nem sokat változott a helybeli hívők lélekszáma, ekkor mindössze 381 fő. 1873-tól nagyközség lett a település. 1900-ban helyreállították a templom előrészében nemrégiben emelt támpilléreket (4 darab, 2 oldalt és 2 a homlokzat felől), valamint az egyik oldalbolt övet, bizonyos Csorba Endre miskolci építész költségvetése szerint. Ugyanő alakította át a paplakot.

Az újkor

Az első világháborút követő 1919-es Tanácsköztársaság idején a harcok keresztül söpörtek a városon. 1919. május 22-én a Vörös Hadsereg az északi hadjárat során elfoglalta a várost. Majd nagy veszteségek árán, de visszaverte az északról és keletről indított támadásokat. A két évvel későbbi 1921-es Egri Schematismus szerint a kegyúr már nagycsepcsényi és mutnai Vladár Ervin, és összesen 3524 hívő él a városban. A préposti címet 1921 körül Bozsik Pál gyöngyösi plébános viselte. 1928-tól a plébánia segédlelkészt és káplánt kapott. Sajnos nem tudni, hogy a XVIII. század végén öntött harangok sorsa mi lett, mert újak kerültek a toronyba. A mai harangokat Keller plébános idején, 1929-ben Szlezák László harangöntő Magyarország aranykoszorús mestere öntötte Budapesten. A legkisebbet egy helyi tehetősebb földbirtokos felesége, bizonyos Manik Lajosné öntette. A középsőt az Amerikába kivándoroltak adományából, a legnagyobbat Hámoros József és Zelena András vezette helyi gyűjtés bevételéből öntötték. Ez időből való a Reiger típusú pneumatikusan vezérelt orgona is. 1929-ben szintén Keller plébános működéséhez fűződik a bányatelepi kápolna építése is. 1933 körül a préposti cím szünetel.
A második világháború idejéről nem maradt fent írásos emlék. Ugyanis a 1944. november havának környékén a szovjet csapatok felszabadították a várost, és komoly károkat okoztak a plébánia iratai, valamint könyvei között. 1945-ben a préposti cím Mikes Lajos miskolci Szent Anna-i plébánosnál van. 1946-ban a bányatelepi kápolnát elévülés miatt, le kellett bontani. A kápolnának a Kultúrház adott helyet ideiglenesen. A jelenlegi kápolna 1948/49-ben készült. A kápolnának 1943-tól önálló hitoktatója van. A templom mindennapjait 1942-tõl 1949-ig, majd 1959-tõl 1977-ig a nemrégiben előkerült Historia Domus (A Ház Története) nevű notesz tartalmazza. Teleírva a mindennapos problémákkal, helyi statisztikai adatokkal, valamint a betörések és egyéb bűncselekmények leírásával.
Az 1950-es években Farkas Sándor plébános renováltatta a templomot, valamint a paplakot, ugyanezen évtől önálló tanácsú község a település. Majd Demeter István plébános 1965-ben és 1971-ben ismét renováltatta a templomot és a paplakot. Időközben, 1970-ben a kápolna is átesett egy általános és tartós renováláson. A tornyot 1976-ban újra renoválták. Működése alatt a templom belső környezete gyökeres változáson ment keresztül. Õ így emlékszik meg róla: „A belső díszítés még folyamatban van.”. Ekkor festették sötét barnára a 2*11 padsort, eredetileg világos barna színű volt. Reich Gábor folklór jellegű modern faszobra is ekkor került a templomba, melyet a plébános halála után levettek. Az eredeti stációs képsorozat néhány tagját ekkor cserélték le, többek között Kondor Béla műalkotásaira. Demeter plébános főművének a templom belső festését tartotta, melyet befejezetlenül hagyott hirtelen halála miatt. Feledy Gyula, Csohány Kálmán, Reich Károly és több kortárs művész közreműködésével festette át a belső teret. A falképek között többnyire a XX. századi lázálmok dominálnak, de a karzaton található falképek Bartók Béláról emlékeznek meg. Ugyanis Demeter plébános a helyi anyakönyvvezetésben kikereste a híres művész nagyszüleinek bejegyzését. Részt vett a református templom néhány mennyezeti kazettájának felújításában is. A templomnak már akkoriban elismert idegenforgalma van. Ekkoriban már nem fakereszt állt a temetőkertben, hanem betonkereszt, amelyet azóta többször is renováltak.
Demeter plébános halála után sajnos kevés írásos emlék maradt, az akkori rendszer vallásüldözése miatt. Somodi János plébános a városhoz tartozó Dusnokpusztán építtetett egy kis templomot. Utóda Nemes Gábor plébános teljesen új paplakot építtetett 1988-ban. Majd 1999-ben Kaló János plébános a torony palafedésű kupoláját renováltatta fel teljesen .

A dolgozatot Szentiványi Péter írta.